Az ünnep német elnevezése, az Ostern szó egy ősi germán istennő, Ostara nevéből származik, kinek ünnepe éppen a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett.

Húsvéti tűz - Osterfeuer

Az egyik legismertebb német húsvéti szokás a húsvéti tüzek gyújtása, mely már az ősi germán tavaszünnep egyik fő látványossága is volt. Ma ezzel a tűzzel a keresztények Jézus feltámadását, az örök életet ünneplik, míg mások az élet éltetőjét, a napot köszöntik vele.
Nagyszombaton vagy húsvét vasárnapján fadarabokból magas kupacot építenek a mezőn, a dombtetőn, vagy éppenséggel a templom előtt, majd lángba borítják. Korábban a máglyarakás és -gyújtás csak a férfiak kiváltsága volt, ma már ez egy igazi népünnepély, melyet talán a gyerekek élveznek a legjobban, mikor a kialvó tűz parazsában krumplit süthetnek. A fakupac tetejére néhol öreg méhkast vagy tojásokkal és szalagokkal feldíszített fenyőfát is állítanak, hogy a tüzet, mely az életet szimbolizálja, még jobban felszítsa.
A tűz fényének szerencsehozó szerepet tulajdonítanak, így aki látja, szerencsefiává válik. Sőt azokat a házakat, amelyeket a húsvéti tűz fénye bevilágít, a tűzvésztől és minden betegségtől megóvja. A tűz átugrása is szerencsét jelent, fiatal szerelmespárok kéz a kézben ugranak át felette, hogy hosszú, szép jövőjük lehessen. A termelő gazdák pedig egy gazdag termés reményében ugornak át a nem veszélytelen tűz lángjai felett. Ám kinek a merész mutatvány nem sikerül, nagy bajt hoz magára, a néphit szerint még abban az évben meghal, hacsak nem kormozza be arcát a tűz hamvával.
Egyes településeken nagy hagyománya van a húsvéti lángoló kerekek (Osterräder) gurításának. Lüdge (Ostwestfalen) és Günsterode (Nordhessen) városában húsvét vasárnapjának estéjén nagy tömeg gyűlik össze, hogy a hatalmas lángoló kerekeket legurítsák a dombról a völgybe.
Egy másik igen szép szokás a húsvéti tűz hordása. St. Peter-ben (Schwarzwald) nagyszombaton, a korai istentisztelet előtt a templomtéren lévő máglyát meggyújtják, majd miután a pap megszentelte a tüzet, meggyújtják vele a húsvéti gyertyát és a hívők bevonulnak a templomba. Míg tart az istentisztelet, fiatal férfiak házról házra járnak a szentelt tűzzel, hogy a háziasszonyok új tüzet szíthassanak otthonukba.

Húsvéti kutak - Osterbrunnen

A forrásból merített húsvéti víz szempanaszok, kiütések és más egyéb betegségek orvoslására is szolgált. Úgy tartotta a néphit, hogy aki húsvét reggelén a patak vizében megmosdik, örökké fiatal marad. Sőt az állatokat is beterelték reggel a patakba, hogy egészségesek maradjanak. A víz az élet és a termékenység szimbóluma volt, így a tavasz és a termékenység istennője, Ostara emlékére nagy tiszteletben tartották. A keresztény hit elterjedésével sem csökkentek a húsvéti vízhez kapcsolódó hiedelmek: a víz egész évben megvédte a család tagjait a betegségektől és a szerencsétlenségektől. A vizet nagyszombat éjszakáján húsvét vasárnapjának pirkadatáig meríthették a lányok a kútból szigorú némaságban, nehogy a víz áldó és gyógyító hatása a csend megtörésével elszálljon. Németországban és Svájcban több helyen is szokás az életet adó víz tiszteletére a kutakat és forrásokat ünnepi pompába öltöztetni. Díszként többnyire kifújt egyszínű tojásokat és kötegekbe font papírszalagokat, "Pensala"-t használnak, de gyakran erősítenek a kútvályúra, vagy a kút fölé épített állványokra, illetve koronára girlandokat, fenyőágakat és szép tavaszi virágokat.

Húsvéti tojás - Ostereier

A tojás ősidők óta a termékenység, az élet megújulásának jelképe. Egyes népek úgy tartják, hogy a világ is egy tojásból, egy hatalmas világtojásból származik. Mivel a tojásnak mindig is különleges életerőt tulajdonítottak, a sírok elmaradhatatlan halotti ajándékai voltak, ezzel kívántak elhunyt hozzátartozóik újjászületéséhez természetfeletti erőt útravalóul adni. A tojás kívülről kemény, élettelennek tűnő tárgy, de benne élet rejlik. Mint ahogy a csibe a tojáshéjból, úgy jön ki sírjából a feltámadt Jézus, megtörve a halál hatalmát. A 10. századból való keresztény sírokban is találtak tojásokat, mégpedig pirosakat. Ez bizonyítja, hogy már ezer évvel ezelőtt is festették a tojásokat. Sokáig kizárólag csak pirosat használtak a húsvéti tojások festésére, a piros szín Jézus kiontott vérét szimbolizálta. Úgy háromszáz évvel ezelőtt jelentek meg más színek is a festésben. A zöld tojás festéséhez a spenót, a sárgához a hagyma, a kékhez a mályva, a piroshoz a cékla levét használták. Kezdetben a húsvéti tojások egyszínűek voltak, majd egyre népszerűbbé váltak a színes mintákkal és képekkel díszítettek. Ma már számtalan tojásdíszítési technikát ismerünk, így mindenki az ízlésének, kézügyességének megfelelő tojáscsodával lepheti meg szeretteit.

Húsvéti nyúl - Osterhase

Senki sem tudja pontosan, hogyan keveredett a nyúl húsvéti hagyományaink közé. Korábban, mikor még a germánok különböző istenekben és istennőkben hittek, a nyulat a tavasz istennője, Ostara hírnökeként tartották számon. Mikor a szántóföldeken és a mezőkön nyulak ugrándoztak, és sok-sok kicsi nyuszit hoztak a világra, tudták az emberek, hogy vége a télnek, eljött a tavasz. A nyúl a keresztény hit elterjedése után is megtartotta kiemelkedő szerepét, az igencsak szapora állat az új élet keletkezésének jelképévé vált.
Jó háromszáz évvel ezelőtt vált általánossá a húsvéti tojás ajándékozásának szokása. Szinte ezzel egyidejűleg kezdett el terjedni a tojástojó nyúl legendája is. Kora tavasszal a házak kertjeiben gyakrabban tűnnek fel a nyulak, hogy élelemhez jussanak. Mivel a tyúkok nem tudnak festett- vagy csokoládétojásokat tojni, egyszerűbb volt a gyerekekkel elhitetni, hogy a szerencsehozó tojásokat a kertekbe beszökő húsvéti nyúl tojja. Sőt a hihetőséget az is erősítette, hogy a tojások széthordására a nyúl sokkal inkább alkalmas, hisz ügyesebb és gyorsabb is, mint a tyúk.
A legkorábbi emlék, mely a húsvéti nyúl létezését igazolja 1678-ból, Georg Franck heidelbergi orvosprofesszor egy írásából származik. A 16. századig a húsvéti tojásokat régiónként más-más állatok hozták és rejtették el a kertben. Volt, ahol a róka vagy a kakas, másutt a gólya, a kakukk, a daru vagy a fajdkakas.
Egy másik legenda szerint a nyúl a germán tavaszistennő, Ostara egyik galambját jelképezi, akit az istennő büntetésből nyúllá változtatott. Ezen ismeret függvényében, már nem kérdéses, hogyan tud a nyúl tojást tojni.

Márton nap - November 11.

A német nyelvterületekről ismert Márton napi ünneplések az elmúlt években egyre népszerűbbé váltak hazánkban is. E naphoz kötődő szokások elsősorban a Tours-i Szent Márton legendájához fűződnek.

Márton 317-ben született a pannóniai Savariában, a mai Szombathelyen. Az apja kívánságára a római császár katonája lett. Egy különösen hideg téli estén, mikor a Francia honban fekvő Amiensbe lovagolt, a város kapujában egy félmeztelen koldus kért tőle adományt. Mártont nagyon megindította a koldus nyomorúsága, így kardjával kettévágta kabátját, és a felét a koldusnak nyújtotta. Éjszaka álmában megjelent neki Jézus a koldus alakjában. Márton ennek hatására felhagyott a katonai szolgálattal és megkeresztelkedett. Misszionáriusként sok jót tett, nagyon megszerették az emberek: püspökükké akarták választani. Ő méltatlannak érezte magát eme hivatásra, így mikor érte jöttek, hogy felszenteljék, elbújt egy libaólban. Azt gondolta, ott sosem találnak rá, de a libák hangos gágogásukkal elárulták őt. Mártont 371-ben püspökké szentelték, és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat.

A nép nem felejtette el Mártont, minden évben halálának évfordulóján, november 11-én emléknapot tartottak a tiszteletére: fáklyás felvonulásokat szerveztek és Márton-tüzeket gyújtottak.
A lampionos felvonulásokat csak a 19. század elején vezették be egyházi rendeletre, hogy a fény, mely a jó cselekedetet jelképezi, mindenkihez eljusson. Manapság ebben elsősorban a gyerekek vesznek részt, sötétedéskor a maguk készítette lampionjaikkal járják az utcákat, miközben régi Márton napi dalokat énekelnek. A vonulókat a lován ülő Szent Márton vezeti arra a helyre, ahol a megemlékezésre sor kerül. A helyszín településenként változó: többnyire a piactér, a templomtér vagy esetleg maga a templom ad helyet a rendezvénynek.

A megemlékezés résztvevőinek iskolás gyerekek dalokból, versekből és egy kis jelenetből álló műsorral kedveskednek. A kis jelenet leggyakrabban a köpönyegét megosztó Márton történetét mutatja be, de vannak jelenetek, melyek jelen korunkba ágyazva mutatnak példát az emberbaráti szeretet megnyilvánulására. A műsor befejezéseként meggyújtják a Márton-tüzet, és megajándékozzák a gyerekeket valamiféle finomsággal, például pereccel, Márton-kiflivel, fánkkal, liba alakú kaláccsal, cukorkával, teával, gyerekpunccsal, Márton-musttal. Az egyik legjellegzetesebb Márton napi ajándék a "Weckmann", ami egy édes tésztából készült ember alakú figura mazsola szemekkel és agyagsíppal a szájában.

Mivel a Márton nap korábban a karácsonyt megelőző böjti időszak előnapja volt, a megemlékezés után még ma is sok helyen táncos mulatságot csapnak, ahol az asztalról nem hiányozhat a Mártont eláruló libák sültje és az újbor.

Mikulás napi hagyományok

Szent Miklós kultuszát Németországba a 10. században hozták magukkal kereskedők. A középkorban szerepjátékokkal emlékeztek meg a szentről. Kezdetben a kolostori iskolák legifjabb diákja alakította Miklóst. Később ezt a szerepet a felnőttek vették át. Ebből alakult ki aztán a szokás, hogy az ünnepnap előestéjén Szent Miklós házról házra jár, és vizsgáztatja, dicséri, ajándékokkal halmozza el a gyerekeket, vagy éppenséggel megfenyíti, megbünteti őket.

Ezt az utóbbi feladatot az idő múlásával átvette a Mikulást kísérő alak, akit leggyakrabban Knecht Ruprecht névvel illetnek, de a Schwarzer Peter, Großteufel, Hanstrapp, Pelzmärtl, Hans Muff, Krampus, Klaubauf elnevezések is gyakoriak. Ruprecht egy igazán ijesztő, durva lény: testét bozontos szőr fedi, arcát ördögmaszk takarja, lábán nehéz csizmát visel, kezében virgácsot tart. A néphit szerint a rossz gyerekeket zsákba dugja, és elviszi magával. Igazi érdekesség viszont, hogy egyes régiókban, például Szászországban Ruprecht nem kellemetlen fickóként él a köztudatban, hanem ő maga a karácsonyi ajándékok hozója. A Mikulás és Knecht Ruprecht tulajdonképpen a jó és a rossz hatalmat testesítik meg.

Korábban karácsony helyett Szent Márton napján ajándékozták meg a gyerekeket, majd az ajándékosztást a fiúgyermekek számára december 6-ára, Szent Miklós halálának évfordulójára, a lány gyermekek számára pedig december 13-ára, Szent Luca napjára helyezték át. A gyermekek megajándékozásának eredetileg nem sok köze volt a szeretet kifejezéséhez, sokkal inkább a bennük rejlő fiatal életerő tiszteletéhez.

Mikulás napja szép lassacskán kiszorított minden más ajándékozási napot a téli időszakból. Kizárólagos ajándékosztó szerepének a reformáció vetett véget. A 16. században egyházi rendelkezésre az Úr születésének napja, a szenteste vált ajándékozó nappá, és az újszülött kis Jézus lett az ajándékok hozója, Szent Miklós pedig az óta csak kis ajándékokkal lepheti meg a gyerekeket.

Az ajándékok elsősorban az ősz adományai voltak: alma, dió, szelídgesztenye, szárított szilva. Később ezek mellett megjelent a körtés gyümölcskenyér (Kletzenbrot), a fűszeres sütemény (Spekulatius), és a Szent Miklóst ábrázoló édes vagy mézes tésztájú kalácsok. A virgács a középkorban a szófogadatlan gyerekek fenyítőeszköze volt, bár egy ősi pogány szokás szerint a vessző ütése szerencsehozó jelként élt. Az alma, sőt a mostanság oly kedves narancs és mandarin is tipikus Mikulás ajándéknak számít, ezek ugyanis azokat az aranygömböket szimbolizálják, melyeket Miklós a legenda szerint három szegény eladó sorban lévő lánynak adott.

A mai németajkú országokban számos Mikulás-szokás él még. Sok helyen rendeznek Mikulás nap estéjén felvonulásokat. Svájcban egy hatalmas, belülről megvilágított püspöksüveget hordanak végig az utcákon fehér ruhákba öltözött fiatalok. Berchtesgarden vidékén a szentet állatmaszkot viselő szalmába burkolt alakok kísérik, nagy zajkeltés közepette. Pelch-ben (Svájc) a kapucnis, szakállas égi követ egy lovas hintóval áll elő, és onnan ajándékozza meg a gyerekeket, majd a sok néző mulattatására egy idősebb fiút a zsákjába dug, aki aztán vigyorogva kukucskál ki belőle.

A gyermekek számára a Mikulás eljövetele még mindig egy különleges élmény. Sok családban szokás, hogy a szent látogatására ünnepi pompába öltöztetik a lakást. A szobák egyik legismertebb Mikulás napi dísze a vázába állított, édességekkel feldíszített virgács, de az ünnepnapra készített mézeskalács-házikó is igen kedvelt dísz.

A német gyerekek az ünnep előestéjén, december 5-én állítják ki az ablakba, vagy az ajtó elé cipőiket, csizmáikat, vagy a mostanság divatba jött zsákokat, kosarakat, tányérokat, hajókat, hogy a jószívű szent azokat ajándékokkal rakja teli. A hosszú, fehér szakállú Mikulás leggyakrabban piros püspökpalástot és mitrát (püspöksüveg) visel. Korábban a piros ruha mellett a kék, a lila, a zöld és az aranyszínű is szokványos volt.

Adventi hagyományok

Az év ünnepei közül a karácsony, illetve az azt megelőző időszak a leggazdagabb hagyományápoló szokásaiban. Németföldön e szokások sok helyi vonatkozást is mutatnak.

Klöpfelesnächten - kopácsolós éjszakák

E szokás a kereszténységet megelőző pogány néphitből ered, miszerint az őszi sötét éjszakákban keringő démonokat és szellemeket meg kell engesztelni. Advent csütörtökjein a gyerekek házról házra járnak, az ablakokon kopogtatnak, és babot, borsót, lencsét szórnak az ablakokra, a házakra. Ezek a hüvelyes termések a germán hit szerint a legfontosabb isteni étkek. Azoknál a házaknál viszont, akiket a gyerekek nem szeretnek, homokszemeket szórnak. A kopogtatáshoz egy kopogtató botot használnak: rendszerint egy üres fémdobozba babot, borsót, lencsét töltenek, és a dobozt egy botra erősítik, hogy a magasban lévő ablakok előtt is tudjanak kopácsolni.

Perchtenlaufen - maszkos járások

Az időjárás viszontagságainak kiszolgáltatott gazdálkodók hosszú időn át féltek a természet isteneitől, a sötétség gonosz szellemeitől. Úgy vélték, a démoni hatalmak ellen csak démoni maszkokba bújva tudnak fellépni. Ennek a rég feledésbe merült természetvallásnak állít emléket e szokás, mely Ausztriában és a dél-német vidékeken igen népszerű. A szőrös ördögökre emlékeztető maszkokat december 5-én és a karácsonyt követő időszakban öltik magukra a férfiak és a nők. Csörgőkkel, láncos kereplőkkel nagy zajt keltve vonulnak végig az utcákon és ijesztgetnek, lófarkakkal csapkodnak, hogy elűzzék a rosszat, és egyben sok szerencsét és jó egészséget hozzanak arra, amerre járnak. Egyes településeken szokás a "Perchten" maszkosokat vendégül látni, mert ezzel igen nagy szerencse száll a gazdára. A maszkos alakok egyik fő figurája Perchta asszony, aki azonos a Grimm meséből ismert Holle anyóval. Ő is bünteti a lustaságot, a túlzott kíváncsiságot, és jutalmazza a szorgalmat, a segítőkészséget.

Herbergssuche - szálláskeresés

Szűz Mária és Szent József szálláskeresésének emlékét ápolja ez a szokás, melyet több helyen igen találóan "Frauentragen"-nek, azaz "asszonyhordás"-nak neveznek. Éneklés és ima kíséretében többnyire gyerekek vagy fiatalok kihoznak a templomból egy Mária szobrot, esetleg képet, és egy családhoz viszik. Ott virágokkal, ágakkal és gyertyákkal díszített asztalra helyezik, majd egy éjszakán át ott őrzik, aztán másnap egy másik család fogadhatja be. Egészen december 23-ig mindig más helyen talál nyitott ajtókra a szűzanya, majd ismét visszakerül a templomban megszokott helyére.

Adventi koncertek

Az adventi és karácsonyi dalokból, zeneművekből összeállított koncertsorozatok a várakozás időszakának elmaradhatatlan részei. Helyszínül többnyire a templomok szolgálnak, de a szabadban tartott zenélések és éneklések hangulata a nagy hideg ellenére is sok hallgatót és bámészkodót vonz a nagyobb terekre.

Adventi kávézgatás

Az adventi vasárnapokon gyakran szerveznek a családokban és egyházi vagy világi szerveződésű körökben adventi délutánokat. Finom aprósütemények (Plätzchen), kávé, tea vagy puncs fogyasztása mellett hangulatos beszélgetésekkel múlatják az időt. Gyakran kulturális programokkal is színesítik a rendezvényt: versekkel, dalokkal, kisjelenetekkel kedveskednek a résztvevők egymásnak.

Weihnachtsmarkt - karácsonyi vásár

Az adventi időszak egyik nagy látványossága a karácsonyi vásár, mely már a 16. század óta csalogatja a vásárlókat. Ezt az igen hangulatos vásárt régiónként más-más névvel illetik: Weihnachtsmarkt, Christkindlmarkt, Striezelmarkt... A bódék kínálatából szinte sosem hiányoznak a kézzel faragott betlehemes figurák, a fajátékok, a karácsonyi piramidok, a diótörő figurák (Nussknacker), az ablakokba helyezhető fények (Lichterbogen/Lichterbaum), a pliszírozott ruhába öltöztetett aranyozott angyalkák (Rauschgoldengel), az aszalt szilvából készített emberkék (Zwetschgenmännle) és a mézes sütemények. A tér egészét finom illatok lengik be: sült kolbász, pirított mandula, forralt bor és puncs csábítja a vásárlókat fogyasztásra. A vásártér központi helyén hatalmas karácsonyfát vagy betlehemi jászlat állítanak fel, és itt hallgathatjuk meg az adventi koncertek egy részét is.

Jászolállítás

Németföldön nemcsak a templomokban és az otthonokban szokás az adventi és a karácsonyi időszakban betlehemi jászlat állítani, hanem a nagyobb tereken is. A ma ismert betlehemi jászolképet Assisi szent Ferencnek köszönhetjük. Az ő jászlában a szent család, a pásztorok és a három királyok mellől nem hiányozhattak az istálló állatai: a marha, a szamár, a bárány és a baromfi. Az Alpok vidékén a figurákat a mai napig kézzel faragják. Bambergben egy jászolépítő iskola is működik.

Adventi koszorú

Az adventi koszorú állítása a meghitt várakozás egyik legszebb és egyben a legfiatalabb szokása is. Egy régi pogány szokás szerint, hogy megvédjék magukat az emberek a tél gonosz démonaitól, már ősidők óta vittek zöld ágakat (fenyő, boróka, fagyöngy) a házakba. Az első adventi koszorút egy hamburgi evangélikus lelkész, Johann Heinrich Wichern készítette 1860-ban az általa alapított árvaházi gyerekek számára. A kör alakú abroncsos "csillárt" fenyőágakkal és 24 gyertyával díszítette fel. Minden nap eggyel több gyertyát gyújtottak meg a koszorún, hogy a növekvő fénnyel érzékeltessék a Megváltó születésének közelségét. Az első négygyertyás koszorú 1925-ben jelent meg egy kölni katolikus templomban, majd tíz évvel később már a családok szobáit is ékesítették az egyházak által megszentelt változatok. A gyertyákat advent vasárnaponként gyújtják meg, minden vasárnap eggyel többet. A hagyománytisztelőknél a koszorún lévő gyertyák, szalagok színe három lila és egy rózsaszín. A lila a bűnbánat színe. A rózsaszínű gyertyát advent harmadik vasárnapján, örömvasárnap gyújtják meg, emlékeztetve a hívőket arra, hogy karácsony csodája már közel van. Erre a napra a böjtöt is felfüggesztik, e nap ünnepnek számít. Egy másik igen népszerű koszorúszín a piros arannyal. A piros az életet, az arany a fényt jelképezi. A koszorú zöld színe a termés, a kör alak az örökkévalóság jelképe.

Adventi naptár

A gyerekek számára az adventi várakozás ma már elképzelhetetlen az adventi naptár nélkül. A mai formában használatos kalendárium egy müncheni édesanya találmánya. Kisfia, Gerhard Lang számára készítette az elsőt, hogy gyermeke mindennap tudhassa, hányat kell még aludnia karácsonyig. Egy kartonlapra 24 kis csomagocskát rajzolt, ezekre pedig egy-egy süteményt varrt. Ebből december elsejétől kezdve minden napra jutott a kicsinek egy sütemény a várva-várt ünnepig. Mikor a fiú megnőtt, édesanyja ötletéből vállalkozást indított. Ez az első, akkor még ablaktalan naptár 1906-ban (más források szerint 1904-ben) hagyta el nyomdát. Ez a mű két lapból állt: az egyik színes képeket, a másik versikéket tartalmazott, erre kellett aztán a kivágott képeket ragasztani. A nyitható ablakú naptár 1920-ban, míg a csokoládéval töltött csupán 1958-ban jelent meg a piacon. A boltokban árult kalendáriumok mellett nagyon népszerűek a saját készítésűek is. Különböző formájú, színű és anyagú apró kis zsákocskákba, zsebekbe, dobozokba, házikókba, borítékokba kerülnek a napi kis ajándékok: cukorkák, csokik, mogyorófélék, matricák, puzzlek .... Gyakran tartalmaznak a kis csomagok egy kis karácsonyi hangulatú olvasnivalót is: bibliai idézeteket, vers- és dalszövegeket, meséket, igaz történeteket.

Népszokások, hagyományok

Húsvéti hagyományok