Történelem
Történelem
A hazai németség Németország középső és déli területéről származott Magyarországra
A mai Magyarország területén élő német népcsoport a történelmi fejlődés során különböző szakaszokban és népmozgalmi hullámokban települt be, így arculatának kialakulásában is különböző tényezők, illetve körülmények játszottak meghatározó szerepet.
Történelmi korszakhatárt jelentett a török hódoltság kora, pontosabban az ország török uralom alóli felszabadulása a 17. század végén. A svábok túlnyomó többsége a török hatalom letörését követő telepítések során lelt új hazát Magyarországon. Ebben több tényező szerepet játszott.
A hódoltság és az állandó háborúskodások
következtében a megszállt országrész településeinek nem kis része elpusztult vagy elnéptelenedett, így - főleg a déli végeken - hatalmas területek, egykor gazdag termőföldek váltak ismét mocsaras vadonná. Az ország újjáépítésének első feltétele volt e termőföldek visszahódítása. A királyi Magyarország északi részéről ugyan sok magyar települt ismét délre, mégis a megtizedelt magyarság önmagában nem volt elégséges e feladat gyors megoldásához. A földbirtokos osztály ezért mindent megtett, hogy bárhonnan, de minél több munkaerőt szerezzen birtokai művelésére. A számításba vehető szomszédok közül kedvező lehetőség kínálkozott erre a Német-római Birodalomban, ahol a harmincéves háború óta ismét magasra szökött a kivándorlási láz. Így mindenütt a birodalomban, de a dél- és középnémet területeken különösösképpen, eredményesen folyhatott az a telepestoborzás. Nemcsak magánosok toboroztattak, hanem a katolikus egyház, sőt maga a királyi kamara is.
Röviddel Buda felszabadítása után, már 1689-ben megjelent az a királyi telepítési rendelet, amely a telepítés feltételeit és módozatait szabályozta.
A telepítési akció három nagy szakaszban, lényegében az egész 18. századot átfogta. Az első szakasz (1689-1740) még III. Károly nevéhez fűződik. Ekkor jöttek nagyobb számban német parasztok a Dunántúl megyéibe (Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém, Komárom, Győr), az Alföldre (Szabolcs, Békés) és az Északi-középhegység peremvidékeire (Hont, Heves, Zemplén), de szórványosan már a Bácskába és a Bánságba is. Ekkor keletkezett - a szó eredeti értelmében is - sváb településtömb Szatmár megyében.
A telepítések második szakasza Mária Terézia korára esik. Ekkor a földesúri magánkezdeményezést egyre inkább a kamarai telepítés szorítja ki a helyéről. Mária Terézia a betelepítés ütemének meggyorsítására 1762-ben új pátenst adott ki, amely a hétéves háború után újabb, sorsukkal elégedetlen paraszti tömegeket hozott mozgásba, főként Elzász-Lotharingiában, Badenben, Luxemburgban és a pfalzi tartományban. Ezek a teréziánus telepesek már szinte kizárólagosan a déli határvidéken állapodtak meg.
A hódoltság és az állandó háborúskodások következtében a megszállt országrész településeinek nem kis része elpusztult vagy elnéptelenedett, így - főleg a déli végeken - hatalmas területek, egykor gazdag termőföldek váltak ismét mocsaras vadonná. Az ország újjáépítésének első feltétele volt e termőföldek visszahódítása. A királyi Magyarország északi részéről ugyan sok magyar települt ismét délre, mégis a megtizedelt magyarság önmagában nem volt elégséges e feladat gyors megoldásához. A földbirtokos osztály ezért mindent megtett, hogy bárhonnan, de minél több munkaerőt szerezzen birtokai művelésére. A számításba vehető szomszédok közül kedvező lehetőség kínálkozott erre a Német-római Birodalomban, ahol a harmincéves háború óta ismét magasra szökött a kivándorlási láz. Így mindenütt a birodalomban, de a dél- és középnémet területeken különösösképpen, eredményesen folyhatott az a telepestoborzás. Nemcsak magánosok toboroztattak, hanem a katolikus egyház, sőt maga a királyi kamara is.
1910-ben a 19 milliós Magyarországnak mintegy 10 %-a volt német nemzetiségű. Ezen belül több mint egymillió paraszt, csaknem negyedmillió kézműves, ipari munkás és bányász és nagyjából 7 ezer német értelmiségi élt Magyarországon
A természetes és az erőszakos asszimiláció nyomán
azonban idővel a német kisebbség száma megfogyatkozott. Az asszimiláció leginkább a városokat érintette, de jellemző volt ez a sváb parasztgazdaságokra is; a középosztályhoz tartozni akaró németek gyorsan elmagyarosodtak. Az államnyelv ugyanis a magyar volt.
azonban idővel a német kisebbség száma megfogyatkozott. Az asszimiláció leginkább a városokat érintette, de jellemző volt ez a sváb parasztgazdaságokra is; a középosztályhoz tartozni akaró németek gyorsan elmagyarosodtak. Az államnyelv ugyanis a magyar volt.
A svábság gyors magyarosodásához az úgynevezett törzsöröklési rendszer is hozzájárult. Eszerint a birtokot nem osztották fel a fiúk között, azok, akik nem kaptak földet, magasabb iskolába vagy az iparba kerültek, és munkájuk vagy házasságuk révén előbb vagy utóbb beilleszkedtek a magyarság soraiba.
A magyarországi németek asszimilációját az egyházak is előmozdították. Az evangélikus erdélyi szászok kivételével a nemzetiségeknek önálló egyházszervezetük nem volt. A svábság háromnegyed része a római katolikus felekezethez tartozott, amely - mintegy államvallásként - mindig is a magyarosodást patronálta.
A II. világháború vége kettős megpróbáltatást hozott a svábok számára. Több tízezer svábot hurcoltak marhavagonokban kényszermunkára a Szovjetunió munkatáboraiba. Ezrek pusztultak el a hidegtől és a nélkülözésektől. Eközben Magyarországon egyre inkább elmélyült a kollektív felelősség alkalmazásának gondolata. Az 1946 januárjában megindult kitelepítés tömegesen sújtott olyan magyarországi németeket, akik egyszerű német nemzetiségük, anyanyelvük miatt jutottak erre a sorsra, sőt esetenként az ellenállás tagjai is voltak. Egy 1982-es tanulmány szerint mintegy 135 000 embert telepítettek ki Németország amerikai megszállási zónájába, és kb. 50-60 000-re tehető azok száma, akiket a szovjet zónába irányítottak. A svábok ezzel elveszítették teljes értelmiségi, illetve vezető rétegüket. A Magyarországon maradt német lakosság mindezzel gyakorlatilag arra a szintre került, ami emlékeztetett a betelepedés idejére: tulajdon nélkül, megfosztva a népcsoport összetartó erejétől, a családoknak csak saját magukra számítva kellett mindent elölről kezdeniük.
A politikai és gazdasági diszkrimináció gyakorlatilag 1955-ig tartott. Ekkor alakították meg a Magyarországi Német Dolgozók Kultúrszövetségét, amely a Magyarországon élő Németek Demokratikus Szövetsége 1978-tól Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége, majd 1989-től Magyarországi Németek Szövetsége néven működött. Ez fordulatot és a jogfosztottság megszűnését jelentette ugyan, mindazonáltal a hazai németség többségét az átélt események megfélemlítő hatása még hosszú évekig visszatartotta nemzetisége vállalásától.
Bár a rendszer 1955-ben lehetővé tette az országos szövetség megalakítását, a '80-as évek közepéig gondosan ügyelt arra, hogy az önszerveződési törekvéseknek, a regionális és helyi szervezetek és egyesületek alapításának gátat vessen. Elmozdulás csak azután következett be, hogy az NDK után az NSZK-val egyezményt írtunk alá a magyarországi német kisebbség és kultúrája támogatásáról. Az igazi változást azonban Magyarországon is csak az 1980-as évek végén jelentkező politikai események hozták el. Jelenleg a statisztikai összesítések és becslések alapján a magyarországi németek száma mintegy 200-220 000-re tehető, ami az ország összlakosságának 2,5 %-a.
Forrás: Manherz Károly: A magyarországi németek (Változó Világ 23.)